Van ez a könyv, amit két nap alatt kiolvastam. Van ez a könyv, amelytől sokszor sírtam. Van ez a könyv, amely egyszerűen megválaszolja, miért van szükség a feminizmusra. Van ez a könyv, amelyet kötelezővé kellene tenni az összes iskolában. Van ez a könyv, amelyet Louise O’Neill írt, és aminek Te kerested a bajt a címe.
Emma O'Donovannal egyedül a keresztnevünk közös, mást alig tudtam találni, ami segíthetne azonosulni vele. Ő egy kisvárosban nőtt fel, ahol mindenki ismer mindenkit. A legnépszerűbb, a legszebb és a legkegyetlenebb lány a környéken, mígnem egy buliban minden megváltozott. Ezen az estén Emma csoportos nemi erőszak áldozata lett, amelyet négy fiú követett el.
Louise O’Neill
Emma a főhőse Louise O’Neill a valóságot, a tinédzserek mai világát és a nemi erőszak kultúráját könyörtelenül bemutató regényének. Emma gyönyörű, magabiztos, kevés energia nélkül is az iskolában jól teljesítő, szerető családból jövő lány, akinek mindenkihez van egy kedves szava és elválaszthatatlannak tűnik három legjobb barátnőjétől. Emma azonban egyáltalán nem olyan magabiztos, mint ahogy azt mutatja, irigy barátai intelligenciájára, pénzére vagy családjára, és nagyon erős bizonyítási kényszert érez magában. Az egyetlen terület, ahol páratlan és azonnali visszacsatolással járó sikereket ér el könnyedén, az a csábítás, szóval a fiúk.
Volt egy barátnőm, aki nem tudta végigolvasni a zseniális könyvet, sőt, még a nemi erőszak leírásáig sem jutott el, mert annyira ellenszenvesnek találta Emmát, és túlságosan erőltetettnek az őt körülvevő világot. Szerintem azonban a fiatal ír írónő kristálytiszta részletességgel tudta leírni a mai tinédzserek életét, a közösségi média, a Facebook lájkok félelmetes hatását, a ki nem mondott gondolatok és a szülők meghatározó szerepét. Mivel az írónő Emmát kifejezetten egy hiú, erősen ellenszenves karakterré szerette volna formálni az áldozathibáztatást bemutató művében, megértem, miért tudott a barátnőm nehezen azonosulni a helyzettel és a karakterekkel. Azonban rám az volt a legnagyobb hatással, ahogy szépen lassan magamra és a környezetemre ismertem a jellegzetes, apró bizonytalanságokban, elvárásokban és tettekben, amik a könyv szereplőit jellemezték. Ha kellő önkritikával és magunkba nézéssel olvassuk a történetet, egyáltalán nem érezzük, hogy belemagyarázó vagy erőltetett lenne.
A legszomorúbb az egészben az volt, hogy Emma sem hitt abban, hogy teljesen ártatlan és igazi áldozat lenne. Az esetet bonyolulttá teszi, hogy Emma nem emlékszik konkrétan semmire az erőszakból, mivel eszméletlen állapotban volt, azonban a fiúk Snapchaten konkrétan dokumentáltak az egészet, amelynek megosztására külön Facebook oldalt készítettek „Olcsó Emma” néven, amelyet a kisvárosban mindenki látott.
Emma nem emlékszik, tehát nem történt semmi? Pedig az áldozat soha, de soha nem tehet az erőszakról. Akkor sem, ha előtte beleegyezéses szexuális kapcsolatban állt az egyik erőszaktevővel, akkor sem, ha előtte félreérthető jelzéseket adott, és akkor sem, ha elfogadta a számára felkínált tudatmódosító szert.
A könyv nyers, de nem szájbarágós, ambivalens és komplex. Csakúgy, mint a nemi erőszak témája és megítélése a mai világban. Emma igazában egyedül testvére, Brian és egy Connor nevű régi barátja hisz. A történtekbe nemcsak Emma, de a családja is belerokkan. A hitetlen és felháborodott kisvárosban elszigetelődés és kitaszítottság vár azokra, akiknek a lányát négy fiú eszméletlen állapotban megerőszakolta. A szülőket arcul csapja az eset, nem értik, hogy történhetett ez meg pont az ő lányukkal, akit rendesen neveltek, és akiben megbíztak. Mégis, hogy kerülhetett egy ilyen helyzetbe? Valóban ő kereste a bajt? Egyedül Brian, a testvére, a közösséggel és a tévhitekkel szembeszálló az, aki hisz, aki igazán mérges, és aki azt is reálisan felméri, kire kell, hogy haragát irányítsa (semmiképen sem Emmára). Ő kész harcolni Emmáért teljes vállszélességgel, mert tudja, hogy húga semmiről sem tehet. Mert egy áldozat soha semmiben nem hibás.
Irtózatosan érdekes lenne elolvasni egy könyvet, ahol a nemi erőszakot elkövető fiúk szemszögét ismerhetjük meg, reális és komplex háttérrel és érzelmekkel. Ezek a fiúk kedves, tisztelettudó, jól tanuló és rendes családból származó diákok voltak, és mégis egy olyan bűnt követtek el, amellyel örökké elvették, eltulajdonították a saját testét Emmától. Önkényesen tárgyiasították és kisajátították embertársukat, de mégsem érezték magukat bűnösnek.
Sokat sírtam, mert olyan volt, mintha minden a szemem előtt történne. Vagyis nem, sokat sírtam, mert rájöttem, hogy mindez valóban a szemem előtt történik. Minden harmadik nő, akivel találkozok, valamilyen formában fizikai bántalmazást élt át az életében. És minden évben sok lány esik áldozatul nemi erőszaknak, amit közeli ismerősei, diáktársai követnek el. Emberek, ez mind itt és most történik. Ez nem rémmese vagy fikció. Amit Louis O’Neill leírt, sok fiatal lány mindennapja.
Sokan mondják, hogy miért van szükség ma is feminizmusra, hiszen már elérték az egyenjogúságot a nők a legtöbb országban. Azonban a nők elleni erőszak kiugróan magas számát ők sem tudják megmagyarázni. Egy isztambuli művész, Vahit Tuna egy épület falaira pontosan négyszáznegyven fekete magassarkú cipőt lógatott fel, ami azon nők számát szimbolizálja, akiket a partnerük ölt meg 2018-ban Törökországban.
Nem azt állítom, hogy az erőszaknak neme van, és az is igaz, hogy a férfiak ellen elkövetett erőszakot a maszkulin szégyen miatt sokszor nem is jelentik be az érintettek. Azonban továbbra is igaz, hogy a világon minden harmadik nő fizikai vagy szexuális erőszak áldozata volt, amelyet leggyakrabban egy általuk ismert férfi követett el. És amely bajt soha nem ők keresték.
Somos Emma (AKG, 12. évf.)
Louise O'Neill: Te kerested a bajt (Asking For It, 320 o.)
LIKE - értesülj az új cikkekről!
