Január 30-án volt a Bloody Sunday évfordulója. Ezen a napon, 1972-ben, Derryben, Észak-Írországban brit katonák lemészároltak 13 civil embert. A mészárlás az északír konfliktus egyik legvéresebb pillanata volt, de ezen az egy tucat ártatlan emberen kívül még nagyon sokan meghaltak a 20. század második felében majdnem harminc évig tartó „háború” során. A Brexit eljövetelével egy darabig attól féltek, ismét felbukkan a probléma és előjönnek a múltbéli feszültségek. De ennek vajon van alapja? Nem tudom, nem is erről fog szólni a cikk, de most erről a témáról olvasok egy könyvet, ezért szakértőnek érzem magam. Senkit nem érdeklő, amatőr és teljesen laikus politikai-történelmi akármi következik egy kontár tollából.

Szóval a történet valamikor a középkorban vagy a kora újkorban kezdődött, amikor az angolok kolonizálták Írországot, és az is az Angol Birodalom részévé vált. Persze mindig is voltak írek, akiknek ez egyáltalán nem tetszett, de tényleges eredményeket csak a huszadik század elején tudtak elérni, amikor is 1916 húsvétján, a húsvéti felkelés során megostromolták a General Post Office-t Dublinban, majd kikiáltották az Ír Köztársaságot. Ezt a felkelést hamar leverték. Utána azonban elkezdődött az ír-angol háború, aminek a végén, a békekötésnél megegyeztek, hogy Írország megkapja a függetlenségét, azzal a feltétellel, hogy az északkeleten lévő hat, főként angol származású protestánsok által lakott megye, ahol az ír származású katolikusok kisebbségben voltak, Észak-Írország néven az Egyesült Királyság része marad.

Na, ez okozta azután a legtöbb problémát. Meg még elég sok más dolog is. Jobb híján az írek elfogadták a megállapodást, és létrejött az Ír Köztársaság, 26 megyével. Észak-Írország 6 megyéjének lakosai pedig az Egyesült Királyság részeként élték tovább életüket, akár katolikusok, akár protestánsok voltak. Az angol-ír háborúból megmaradt, Észak-Írország helyzetével elégedetlen veteránokból jött létre az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg, 1922-ben. Ők aztán próbáltak valamiféle háborút folytatni, hogy visszacsatolják Észak-Írországot az Ír Köztársasághoz, de nem jártak sikerrel és egy idő után abbahagyták a hadviselést, letették a fegyvert. Sokan konkrétan elásták a földbe a lőfegyvereiket.

A hatvanas években azonban ismét előjöttek a szenvedélyek, eleinte főleg a protestánsok és katolikusok közötti ellentétben, később azonban a brit hadsereg is belépett a képbe. Mind a protestáns, mind a katolikus oldalon létrejöttek erőszakos szervezetek, amik a saját céljaikért harcoltak. A katolikus oldalon ez volt az IRA, akik magukat erkölcsös, jó ügyért küzdő hősöknek tartották, az átlagemberek szemében azonban ez egy illegális terrorszervezet volt, amelyik robbantásokkal és lövöldözéssel igyekezett elérni a kitűzött célját.

Mindezekről egy jól felkészült történelemvizsgázót megszégyenítő módon tudnék kiselőadást tartani, mivel nemrég olvastam Peter Taylor, a BBC egyik munkatársa Provos című könyvét. A Provos az IRA a modern kori történelmét dolgozza fel, a hatvanas évek végétől az 1998-as Nagypénteki Egyezményig tartó konfliktust. A Provos a Provisional rövidítése, az IRA ugyanis a hatvanas évek végén egy politikai vita mentén kettészakadt, és létrejött az Official (Hivatalos) IRA és a Provisional (Ideiglenes) IRA. Az Official IRA aztán néhány év múlva megszűnt, és hivatalosan a Provisional IRA-t sem hívták már Provisionalnak, csak simán IRA-nek. A Provos név viszont fennmaradt, amit az egész északír nacionalista, republikánus mozgalomra használták, aminek a Sinn Fein nevű, ma is létező politikai párt is része volt.

Peter Taylor a BBC riportereként az északír konfliktusok több fontos momentumánál is jelen volt, és a „Troubles” (így is hívják az északír konfliktust) fontos szereplői közül sokakkal készített interjút. Így hát a könyv nemcsak a megtörtént események kronologikus, elbeszélő leírása, hanem sok benne a személyes beszámoló is – brit katonáktól, IRA önkéntesektől, az IRA vezetőitől, a konfliktusban meghalt áldozatok családjaitól, politikusoktól. Nagyon érdekes könyv, legalábbis számomra, akit érdekel az ír történelem, mert bár kb. 0%-ban vagyok ír, Írországban születtem és ír állampolgár vagyok, ezért valamilyen kötődést és érdeklődést érzek a szigetország és a történelme iránt.

A könyvben két olyan elég híres esemény van, amiről már korábban is hallottam és olvastam: az 1972-es Bloody Sunday Derryben és az 1981-es belfasti éhségsztrájk. A Bloody Sunday során az IRA terroristái becsukására felhúzott internálótáborok (ahová bírósági tárgyalás nélkül, csupán letartóztatás után vitték be az embereket, remek helyet biztosítva a radikalizmusra hajlamos fiataloknak arra, hogy összeismerkedjenek, szervezkedjenek és a táborból kiszabadulva akcióba lépjenek) elleni békés tüntetők közül lőttek le 13-at a brit katonák. Való igaz, hogy a tüntetés elején a házak tetején posztoló katonákra valaki valahonnan rálőtt, bár senkit sem sikerült eltalálni, csak egy esővízcsatornát. De a tüntetők közül, akiket lelőttek, valószínűleg mindegyikük fegyvertelen volt. A tüntetők egy részét a katolikusok lakta önkormányzati lakótelepre kergették, és ott ölték meg a katonák. Persze némelyik katona váltig állította, hogy ő bizony pisztolyt látott valamelyikük kezében. De még a katonai osztag parancsnoka, aki egyébként nem félt keményen fellépni az erőszakoskodó lakossággal szemben, ő is bánja a történteket, bár hivatalosan nem kért bocsánatot.

Az Egyesült Királyság nevében David Cameron bocsánatot kért 2010-ben Bloody Sunday-ért, bár nyilván neki személyesen nem sok köze volt az eseményekhez.

A belfasti éhségsztrájk pedig egy másik felettébb szörnyű esemény volt 1981-ben, amikor a belfasti Maze börtönben fogva tartott IRA tagok a politikai fogoly státuszt akarták kiharcolni. Előző év végén is tartottak egy éhségsztrájkot, amiben egyszerre heten vettek részt. A brit kormány mutatott némi hajlandóságot arra, hogy kompromisszumot kössön, és mivel az egyik ember már haldoklott, az éhségsztrájk vezetője, Brendan Hughes lefújta a dolgot. A kompromisszum azonban nem volt elég, ráadásul a britek megígérték, hogy húsz fogolynak odaadják a saját ruháikat, ha megmosakszanak és átköltöznek a többi fogolyhoz, de ez nem történt meg. Ekkor kezdték el a második éhségsztrájkot, amelyben tíz fiatal fogoly halt meg. Az elsőt, Bobby Sandset már éhségsztrájkja alatt beválasztották a brit parlamentbe, ahol természetesen nem jelent meg, hiszen börtönben volt és ráadásul egy hónapja nem evett. Viszont többen úgy gondolták, ha már egyszer parlamenti tag, az akkori brit miniszterelnök, Margaret Thatcher csak nem fogja hagyni meghalni. Ez nem így történt, és Bobby Sands 66 nap éhségsztrájk után, 1981 májusában meghalt. A következő hónapokban további kilenc társa követte, míg végül októberben az IRA kénytelen volt ezt az éhségsztrájkot is lezárni, mivel a foglyok családjai közül már egyik sem hagyta nekik, hogy meghaljanak, és amint kómába estek, kérvényezték az orvosi kezelést.

Néhány nappal később a politikai státusszal járó gyakorlatilag összes jogot megadták a foglyoknak, azonban a speciális, szimbolikus jelentőségű politikai fogoly státuszt nem kapták meg.

Emellett persze sok más dolog történt, és a könyv nagyon jól van megírva. Olvasmányos és érthető, legalábbis nagyrészt, bár elég sok szót nem értettem, de végül is még sosem olvastam ezelőtt politikatörténeti könyvet angolul, úgyhogy ez nem is baj. Emellett eléggé pártatlan és objektív a könyv, véleményt nem mond az emberekről, csak az egyetemes emberi értékek mellett áll ki, mint például az ártatlan életek védelme.

Objektívan mutatja be az embereket és tetteiket, és az olvasó eldöntheti magának, mit gondol. Egyik szereplő sem lett kifejezetten szimpatikus, természetesen. Sem a brit katonák, sem az erőszakos protestáns lojalisták, az IRA meggyőződéses terroristái pedig főleg nem.

Valóban nagyon érdekes és átfogó a könyv, annak szól, akit érdekel az ír történelem.

Források: a könyv amiről szó volt, Peter Taylor: Provos és Wikipédia

Mörk Márta (AKG, 11ny. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!