Általában, amikor filmekről ír az ember, azután szokta értékelni, miután látta, nem pedig több héttel előtte. Viszont az Így neveld a sárkányodat nem egy átlagos film. Legalábbis számomra nem. Ahhoz, hogy megértsük, miért fogok egy fiolát vinni a könnycseppjeimnek február végén a moziba, vissza kell menni egészen 2010-ig.
Kilenc éves voltam, amikor láttam a film első részét. Ez az a kor, amikor az ember kezdi felfogni, megérteni a világot, amikor kialakul a személyisége. Pont jókor talált meg ez az egész. A történetét és a fantáziagazdag világát egyből befogadtam. Pozitív megerősítést, támogatást, lökést adott, ami előrelendítette az elmémet, többféle szempontból.
A film megszerettette velem a filmzene műfaját, és később ennek hatására néhány klasszikus művet is értékelni kezdtem – a zenei érdeklődésemben egy új ajtó tárult fel. John Powell zseniális munkát végzett. A hangszerelés, a hangszínek, a hangulat, a harmónia a kép és a hang között tökéletes. A jó filmzene olyan, mintha ott sem lenne, de a hiánya sikít.
A második rész 2014-ben újra felébresztette bennem a rajongót, és elkezdtem angolul visszanézni az első filmet, amiből akkor még keveset értettem. Majd rátaláltam a kifejezetten gyerekeknek szánt sorozatra. Nem voltam egy nyelvzseni, nem is igazán érdekelt az angol. Mindaddig, míg meg nem akartam érteni minden apró részletet. Ma ennek köszönhetően nem akad olyan angol nyelvi intrika, ami kifogna rajtam.
Per pillanat össze van szorulva a szívem, mintha valami tétre menő dologra kéne koncentrálnom. Amikor kijött, megnéztem a várva várt harmadik rész előzetesét, és azt a pár kockát alig bírtam feldolgozni. Megnéztem a filmzenék címeit is (lehet, hogy nem kellett volna)… Tudom, mi fog történni. De tényleg tudom?
Egy darabig azt hittem, hogy ennyi idősen csak engem foglalkoztat ez az egész, de a témában kutakodva csak nálam idősebb felnőttekbe ütközöm, akik hasonló lelkesedéssel várják a filmet. És nagy megdöbbenésemre pont úgy rettegnek tőle, mint én.
Az előzetest követően indult be a kommentlavina a filmmel kapcsolatban, ami magával hozott egy bejegyzést Steven Spielbergtől is, aki elolvashatta a forgatókönyvet. Idézem: „Nagyon gratulálok, nem hiszem el, amit most olvastam! Az utolsó rész olvasása közben a könnyeimmel küszködtem. Ez egy leendő klasszikus, jobb, mint az eredeti. Soha nem láttam még ekkora átalakulást az előző két verzióhoz képest.” Ezt olvasva olyan érzésem volt, mint amikor Trump és Kim twitterháborúját olvastam. Azt hittem, csak vicc. De nem. Halálosan komoly. Steven Spielberg.
Ebben a minutumban is a film zenéjét hallgatom, és tudatosan ebbe az álomvilágba húzódom vissza, ahol mindig is menedékre leltem a világ elől. Egy világba, ami a hibáitól tökéletes. Gondolkoztam rajta, hogy most kielemzem, de nem fogom. Nem fogom demisztifikálni magamnak, és nem fogom elrontani másoknak azt a lehetséges élményt, amit nyújthat.
A harmadik rész epikus konklúziónak van meghirdetve, és mint azt említettem, szinte biztos vagyok a nagy fordulatban. Várom is, viszont soha nem akarom, hogy megtörténjen. Miért? A gyerekkoromat körülölelő világ konklúziója, nagy fináléja pont akkorra esik, egy olyan állapotba, ahol már sokkal közelebb fogok állni a felnőttkorhoz, mint a gyerek léthez. És ahogy ezt 9 kilenc éves koromban tette, kilenc évvel később is meg fog lökni. Zuhanni fogok. Kegyetlen a sors.
Mégis készítem azt a fiolát. Mert biztos vagyok benne, hogy nem fogom megállni könnyek nélkül. Nem is akarom. Szép lesz. Ha az emberi lét az érzelmekben teljesedik ki, akkor én február végén élni fogok.
Bodnár Balázs (AKG, 10. évf.)
Így neveld a sárkányodat 3. rész – bemutató: 2019. február 21.
(How to Train Your Dragon: The Hidden World, 2019, ~140 min)
LIKE - értesülj az új cikkekről!
