Beszélgetőpartnerem Szabján Imre, a Máltai Szeretetszolgálat Vészhelyzetkezelési Munkacsoportjának vezetője, aki a segélyszervezet mentőszolgálatának Bem rakparti központjában fogadott engem.

Szubjektív: Kezdjük azzal, hogy milyen vészhelyzetek esetén segít ez a munkacsoport?

Szabján Imre: Alapvetően elég tág a mandátumunk, például természeti katasztrófák és árvizek esetén segítünk. A Máltai Szeretetszolgálatot 1989-ben alapították, és már az alapítás évében a kelet-német emigránsok befogadásával indult a története, ami tulajdonképpen egy humanitárius krízis volt. Körülbelül 50 ezer embert szállásoltunk és láttunk el egy hónapon keresztül. Szóval nem nagyon válogatunk ezekben a vészhelyzetekben, lehetnek ezek természeti vagy háború okozta katasztrófák, mint például most az ukrán válság. Volt olyan ipari katasztrófa is, mint ami Devecserben történt a vörösiszap gátszakadásakor, így nagyon sokfajta esemény volt már a történetünkben.

– Mi szokott lenni a motivációja azoknak az embereknek, akik vállalják ezt a fajta segítő munkát?

– Ez egy jó kérdés. Nekem egy árvízhez kapcsolódik az az első élményem, 2010-ben a felsőzsolcai árvíznél szembesültem először ennek a világnak a komplexitásával. Oda elsősegélynyújtóként, egészségügyisként mentünk le egy kis csapattal, és utána hosszú heteket töltöttünk Zsolcán. Szerintem nagyon érdekes az, hogy bármennyire különböző szervezetek is vagyunk, a tűzoltók, a karitatív szervezetek vagy a rendőrök, és más feladatunk is van ezekben a helyzetekben, de valahogy mégis van egy közös kapocs, ami összeköt minket, egyfajta bajtársiasság. Ez például egy olyan élmény volt, ami nagyon izgalmas volt akkor, és azóta is jó megtapasztalni ezeket, amikor közösen tudunk tenni a célért. Amikor egy-egy olyan embernek, aki krízisben van, mondjuk mert elvesztette az otthonát, tudunk egy mankót adni, tudjuk kísérni egy darabon, erőt tudunk adni a továbblépéshez. Ez az a cél, ami miatt csináljuk, hogy ott tudjunk lenni ezeknek az embereknek az életében, amikor talán az egyik legnehezebb élethelyzetben vannak.

Én alapvetően egészségügyi vonalról érkeztem ide, és a mentőzés is kicsit ilyen, amikor viszonylag rövid időnk van arra, hogy segítsünk az embernek. Tehát mi nem kórház vagyunk, ahol hosszabb távon kísérnek valakit a problémájával, hanem egy rövid, de annál erősebb impulzus az, amit adhatunk. Nálam nagyjából négy-öt év alatt ért be, hogy erre a pályára menjek, és a karitatív szférán belül is ezt a speciális eszköztárat fedezzem föl magamnak.

– Van együttműködés az Országos Katasztrófavédelemmel, és ki dönti el, hogy ők vagy a munkacsoport menjen-e a helyszínre?

– Van egy élő szerződésünk az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal, és ebben a szerződésben le van fektetve, hogy nekünk milyen kapacitásaink vannak, illetve mik azok, amivel támogatni tudjuk a hivatásosok munkáját. A Máltai Szeretetszolgálat elég sok helyen van jelen az országban. 350 intézményünk van országszerte, és ez egy nagyon nagy hálózatot jelent. Ha történik mondjuk egy viharkár Somogy megyében, elég jó esély van arra, hogy ott lesz máltai intézmény, vagy legalábbis a közelben. Éppen ezért az elmúlt években az volt a jellemző, hogy elég gyorsan reagáltak a kollégáink egy-egy ilyen rendkívüli eseményre. Ezen kívül, mivel nagyon sok településsel van folyamatosan dolga a Máltai Szeretetszolgálatnak, ezért nagyon sok polgármester, helyi közösségi vezető ismer minket vagy van direkt összeköttetésben velünk, és sokszor tőlük kapunk felkérést arra, hogy segítsünk egy-egy helyzetben. Egy összetettebb helyzetben, mint például az ukrán válság, szükség van egy szoros koordinációra, hiszen fontos az, hogy megosszuk az erőforrásainkat más karitatív szervezetekkel, és hogy ne mindenki ugyanazt próbálja csinálni, hanem szépen elosztva.

– Hogyan tudtak segíteni az ukrán menekülteknek?

– A határ mentén, Beregsurányban egy épületben helyeztük el az érkező menekülteket, tranzitszállásuk volt ott. Ez azt jelenti, hogy rövid időre szállásoltuk el őket, tipikusan egy, de maximum három éjszakára. Volt, amikor kivételt tettünk, mert például elhúzódott a menekült ügyintézése, vagy mert kórházi kezelést kapott valamelyik családtagja, és akkor amíg a család ott várakozott, addig kaptak szállást tőlünk. De alapvetően azért arra törekedtünk, hogy rövid időre adjunk szállást, és tovább tudjuk utaztatni őket. Alapvetően 80-100 embert szállásoltunk el, de valamikor ez sokkal-sokkal több volt. Az első napokban, hetekben a napi érkezők száma a 3000 környékét is elérte, szóval ott gyakorlatilag minden kis négyzetcentiméterre szükség volt.

– Helyből is érkeztek önkéntesek?

– Abszolút. Sőt, igazából az önkormányzat és a helyi közösség a mai napig folyamatosan segít minket. Ez nagyon jó élmény volt egyébként, hogy Beregsurány települése hogyan állt… nemcsak hozzánk, hanem az egész helyzethez is. Az idősebb néniktől és bácsiktól kezdve a fiatalabbakig mindenki jött segíteni, hosszú napokon, heteken vagy akár hónapokon keresztül. És gyakorlatilag a mai napig is, hogyha bármire szükségünk van, akkor nagyon nagy szeretettel segítenek. Kicsit beregsurányiak is lettünk, hiszen egy ideig lényegében ott laktunk, ott voltunk folyamatosan, úgyhogy nagyon összefonódott a sorsunk a helyi közösséggel.

– Hogyan viszonyul a családja a hosszú távollétekhez?

– Erről őket kell kérdezni. Ezek mindig nehéz helyzetek, amikor egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag teljesen felborul az ember élete, és nagyon fontos, hogy legyen egy támogató háttér. Persze amikor lehet, akkor az ember megpróbál minél többet itthon lenni és normális életet élni, de van, amikor a munkánk azt kívánja, hogy ott legyünk, ahol szükség van ránk.

– Amikor felépül egy tábor, mi a munkamegosztás a munkacsoport tagjai között? Speciális feladatok vannak vagy mindenki mindennel foglalkozik?

– Kicsit így, kicsit úgy. Amikor lemegyünk egy helyszínre, ott még nem feltétlenül tudjuk, hogy kinek mi lesz pontosan a feladata. Általában az az első gondolatunk, hogy hogyan tudjuk segíteni az első vonalas beavatkozók, például a tűzoltók, az egészségügyisek munkáját. A helyszínen pedig elkezdjük feltérképezni a helyzetet, megnézni azt, hogy milyen szükségletek vannak, mit tudunk segíteni. Így tudjuk meghatározni, hogy hány emberre van szükség, hány önkéntest kell beforgatnunk. Az ukrán válságnál például egy négyfős kis csapattal mentünk le a határhoz, és először csináltunk egy felderítést, végigjártuk a határsávot, beszéltünk a településvezetőkkel, a konzulátussal, és csak utána mozgósítottuk a csapatot. Az egész állomány arra készül, hogy mindenfajta feladatba be tudjunk kapcsolódni, de mindig jönnek random vagy újszerű feladatok. Beregsurányban egy egészen komplex működést kellett kialakítanunk. Amikor a csúcsidőszak volt, akkor gyakorlatilag napi szinten 65 emberrel dolgoztunk 12 órás váltásokban, és nagyon sokfajta feladat volt. Volt az egésznek egy forgatókönyve, hogy hogyan érkeztessük a menekülteket. Ki az, aki azzal foglalkozik, hogy elszállásolja őket, ki az, aki az egészségügyi feladatokra figyel és ki az, aki a hátteret biztosítja, hogy legyen áram, hogy működjön a fűtés, legyen víz, satöbbi.

– Ezeket a feladatokat a vezető osztja ki?

– Igen, illetve egy ilyen komplex helyzetben többszintű vezetést valósítunk meg. Én alapvetően a menedzselés részével és a képviselettel foglalkozom. Ez azt jelenti, hogy például az ukrán válság elején nagyon nagy médiafigyelem volt, nagyon sok országból rengeteg riporter jött, a BBC-től kezdve a magyar sajtón át mindenhonnan. Egyeztetni kellett folyamatosan a katasztrófavédelemmel, a járási hivatallal, a polgármester úrral vagy éppen a határőrséggel. Az egésznek a szakmai koncepciója volt az én feladatom. Volt egy operatív vezető, aki a csapatnak az összefogásáért felelt. Volt, aki kisebb stábokat fogott össze, például a befogadóhely különböző állomásain, és volt, aki a szociális munkáért volt felelős.

– Hány önkéntest szoktak általában kivezérelni?

– Hát, ez feladattól függ. Van, hogy négy fő, de egy-egy kis feladatra akár két ember is elég. Alapvetően minimum párban dolgozunk. Ez mindig feladatfüggő.

– Előfordul, hogy más országokba kell menni segítséget nyújtani?

– Igen, a Máltai Szeretetszolgálat vészhelyzet-kezelési tevékenysége nem korlátozódik Magyarországra. Az alapításunk óta folyamatosan részt veszünk a különböző események kezelésében és a támogatásban. Így például, ha az idei évet nézem, voltunk Szlovéniában, az árvíznél, Törökországban, illetve Szíriában, a földrengésnél. Nemrég Horvátországban volt földrengés, ott egy iskola-helyreállítási projektünk volt, Ukrajnában és Romániában is ott voltunk, és próbáltunk a saját lehetőségeinkhez képest segíteni.

Projektjeink egyébként az egész világon vannak, Afrikától Dél-Amerikán át, mindenfelé a világban. És pont ezek a folyamatos kapcsolódások teszik lehetővé azt, hogy ha van egy katasztrófa, akkor odamenjünk és segítsünk. Így történt például Szíriában is, ahol a földrengést megelőzően már jó egy évtizede jelen voltunk különböző humanitárius projektekkel. Amikor a földrengés történt, akkor nekünk nem kellett megküzdeni azzal a kihívással, hogy hogyan jut be mondjuk akár egy csapat, akár a felszerelés Szíriába, mert volt helyben mentőautónk, egészségügyi konténerünk és még sok minden egyéb, amivel gyakorlatilag szinte rögtön el tudtunk kezdeni segíteni.

Máltai segítségnyújtás a szíriai földrengésnél (forrás: maltai.hu)

– Volt olyan esemény, ami különösen megérintette?

– Sok ilyen van, és ezek a képek, ezek az élmények nyilván elkísérnek. Törökországban volt egy egyetemista fiú, akivel egy olyan városban találkoztunk, ami a hegyek között van. Éppen leparkoltunk egy olyan utcában, ahol a házak jelentősebb része vagy félig leomlott vagy pedig elég romos állapotban volt. Ez a srác ott ácsorgott az utcán, szóba elegyedtünk vele, és kiderült, hogy elég jól beszél angolul. Megkérdezte, hogy honnan jöttünk, mit csinálunk, miért vagyunk itt, mi pedig elmondtuk, hogy mi a feladatunk, mi a küldetésünk. Kiderült, hogy ő egy profi vívó, bíráskodik is, pedig csak huszonéves. Annak ellenére, hogy ilyen fiatal, nemzetközi szinten is magas polcra rakták, és hogy volt egy VB Budapesten, ahol ő bíráskodott. Tehát volt egy nagyon közeli kapcsolata Magyarországgal. Mi is kérdeztük őt, hogy mit csinál ott, mennyire sérült a háza, és akkor hátra mutatott, hogy hát ez volt a házuk. Egy gyakorlatilag porig ledőlt ház. A ház romjai előtt mutatta, hogy ők a szülei, akik meg ott ücsörögtek, nézték a romokat. Itt már egyébként egy-két héttel a földrengés után voltunk.

Ami nagyon megragadott ebben a srácban, hogy talán a fővárosba járt egyetemre, és azonnal hazajött, amikor hallotta, hogy a földrengés történt. Alapvetően egy nagyon intelligens, világot látott, ráadásul sportkarrierben jegyzett srác, de a szemében is látszott az, hogy elképzelése sincsen, hogy hogyan lesz a jövő, hogyan fog tudni majd ebből fölállni. Egyet tudott, hogy most itt kell lennie, és valahogy segítenie kell a szüleinek. Ő nagyon a fejemben van a mai napig, megmaradt, ahogy ott állt a romok között.

– Ezek után nehéz lehet visszatérni a mindennapi életbe.

– Nagyon fontos az, hogy készüljünk ezekre. Nemcsak a fizikális tréningezés meg az eszköztár használata fontos, hanem az is, hogy pszichésen is felkészüljünk. Erre vannak különböző gyakorlatok, de egy ilyen szintű dologra nem lehet igazából fölkészülni. Nagyon fontos az, hogy egy-egy ilyen helyzet után le tudjuk ülepíteni ezt az élményanyagot. Ezt mindenki másképpen csinálja. Nekem például nagyon fontosak a hegyek, és az ukrán válság első fázisa után az első dolog az volt, hogy egy kicsit magammal tudjam vinni az egészet a hegyekbe, és ott el tudtam engedni ezeket a dolgokat. Illetve nekem személyesen nagyon fontos még a hitem, az, hogy az Úristennel való kapcsolatban hogyan tudom rárakni ezeket a terheket, és hogy ő ebben hogyan tud segíteni, hogy elhordozzam mindazt, amit rám rakott. És ez egy jó érzés, hogy nem vagyok egyedül ezekben a helyzetekben. Tudom, hogy ő kézen fog.

A segítségnyújtás, segélyezés annyira összetett dolog, annyira sok embert érint, hogy folyamatosan az a hiányérzete van az embernek, hogy nagyon kevés segítséget tudunk adni, ahhoz képest, amennyi embert érint és amennyi áldozat van. És persze jó, ha ilyenkor az ember meg tudja fogalmazni azokat a dolgokat, amiket segíteni tudott. Vagy például a török fiú esetében, akivel legalább tudtunk beszélgetni egyet. Nem tudtunk semmit adni neki, de sokszor az is fontos, hogy legalább tudtunk egyet beszélgetni.

– Ilyen esetekben biztosan pszichológiai segítségre is szükség van.

– Persze. Fontos feladatunk, hogy a kollégákat, önkénteseket, munkatársakat felvértezzük egy alap pszichológiai elsősegély eszköztárral. Feladatunk, hogy lássuk, hogy kinek van szüksége szakemberre, egy olyan segítőre – legyen az pszichológus, lelkész vagy bárki más –, akinek a munkája már túlmutat a mi feladatunkon. A 2017-es veronai buszbaleset pont egy olyan helyzet volt, ahol a nulladik percben lehetett tudni, hogy oda nem csak rövid távon, hanem hosszú távon is kelleni fog a támogatás, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek, mind a beavatkozóknak.

– A pszichológusok hogyan tudnak segíteni ilyen helyzetekben?

– Fontos a ventiláció, a feszültség vagy az érzelmek kiadása, ott a helyszínen. Veronában azért volt speciális a helyzet, mert több napig ott voltak az érintett családok tagjai. És őket ott egy-két nap alatt ventiláltatni kellett. Ez azt jelenti, hogy szakemberekkel beszélgetnek, igazából bármiről. De nagyon sokszor idáig sem feltétlenül jut el az ember. Egy krízisintervenciós pszichológus, akivel együtt szoktunk dolgozni, mesélte azt, hogy neki volt olyan esete, amikor egy kisgyerek öngyilkos lett, és a családhoz kellett kimennie. Egyetlen egy dolog volt a fejében, amikor a helyszínre ment, hogy ott tudjon lenni. És nagyon sokszor ez az egyetlen dolog, amit tudunk csinálni, hogy ott vagyunk. Csöndben, még akár egy szót se szólva, csak ott vagyunk.

– Hogyan tudnak új önkéntesek csatlakozni a munkacsoporthoz? Milyen speciális képzés kell hozzá?

– A normál menetrend szerint évente szoktunk képzést indítani. Egy 120 órás tanfolyam a belépő az önkénteseknek. Most a különböző események és a COVID miatt ez a menetrend kicsit felborult. Tavaly volt egy képzésünk, ami már lezárult, és legközelebb majd 2025-ben fog indulni. Úgyhogy most két év kimarad. Aki képzésre jelentkezik, és végig is csinálja, az mind be is kerül a szervezetbe. Van egy próbaév, és ez alatt a próbaév alatt azért általában kiderül, hogy ki az, aki megtalálta a számítását ebben a csapatban, ki az, akivel együtt tudunk dolgozni a későbbiekben is, és ki az, akivel nem.

– Milyen készségek szükségesek ehhez a munkához?

– Nagyon fontos, hogy a jelentkező csapatjátékos legyen, hogy empatikus legyen, át tudja érezni a másik helyzetét és tudjon hozzá kapcsolódni. És hát kell egy jó nagy adag türelem, rugalmasság, mert ezekben a helyzetekben ez fontos. És van egy 21 éves alsó korhatár. Egyébként azok a képességek, amiket az iskolában tanultok, bármennyire viccesen is hangzik, de nagyon fontosak tudnak lenni ezekben a helyzetekben. Például, amit most te csinálsz, az egy interjúzási skill, az fontos nálunk is. Hogy hogyan veszed fel a kapcsolatot egy másik emberrel, hogyan beszélgetsz vele, hogyan kapcsolódsz a mondataihoz. Én elég sok mindent csináltam életem során, és például az ukrán válság alatt, főleg az első hónapokban, minden korábbi tudásomra szükség volt, amit valaha láttam, hallottam vagy tapasztaltam. Úgyhogy ha valaki ilyen pályára szeretne jönni, az a jó, hogyha minél szélesebb az eszköztára. Nyilván, ha van egy-egy olyan dolog, amiben nagyon jó, legyen ez IT vagy egészségügy, az is egy jó belépő, de minél sokoldalúbb valaki, annál jobban el tud igazodni egy-egy helyzetben.

Németh Abigél (AKG, 7. évf.)
a szerző képeivel

LIKE - értesülj az új cikkekről!