Az idei, 95. Oscar gála több fronton is a szokásosnál izgalmasabbnak ígérkezik. Ez nincs másképpen a legjobb film kategóriájában sem, ahol az eddig egyértelmű favoritoknak tartott A Fabelman család és A sziget szellemei mellé – a legtöbb, tizenegy jelölést begyűjtve – megérkezett a Minden, mindenhol, mindenkor, illetve a Netflixen bemutatott Nyugaton a helyzet változatlan is. Az alábbiakban külön-külön röviden elemzem a végső díjra ténylegesen esélyes filmeket, majd a végén az én győztesemet is kihirdetem.
TÁR (Tár, rendező: Todd Field)
Kevés olyan filmet találunk a mai filmkínálatban, mint Todd Field legújabb alkotása. A Tár ugyanis a metoo és a cancel culture eddig nem igazán ábrázolt (árny)oldalát mutatja be egy fiktív karakter, Lydia Tár kálváriáján keresztül. Tár nemzetközi hírű karmester, aki számos szakmai elismerés után állhat a Berlini Filharmonikusok élére. Életében mindössze két dolog számít, a zene és saját maga, stabilnak tűnő élete azonban egy, a múltjából előbukkanó ügy miatt felborul. Field már rögtön a nyitójelenetben megmutatja hatalmas lexikális tudását, ennek segítségével pedig nagyon hitelesen ábrázolja a nézők nagy része számára ismeretlen zenei közeget. Főszereplőjét is úgy helyezi el ebben a világban (meg ezen a világon túl is), mint egy valóban élő személyt. Ebben segít Cate Blanchett is, aki zseniális alakítja a kívülről határozott, belülről azonban bizonytalan karmestert. Az összkép nálam azonban a forgatókönyv hibái és a játékidő elosztása miatt nem tud pozitív lenni. A kihagyásos történetmesélésből adódó homályos részletek és a lezárás összecsapottsága miatt (bár az utolsó jelenet különösen kifejező) a film – a történet érdekes alapgondolata ellenére – nem tud több lenni, mint oly sok más metoo témájú produkció.
A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness, rendező: Ruben Östlung)
A közelmúltban egyre népszerűbbé váltak a gazdagok életét kifigurázó filmek (például a Menü vagy a tavaly legjobb film díjra jelölt Ne nézz fel!), amely sorozatba A szomorúság háromszöge is kiválóan beleilleszthető. A film három részből áll, főszereplői pedig a modell-influenszerként dolgozó Carl és Ya Ya, akik részt vesznek egy luxushajó kiránduláson, majd – miután hajótörést szenvednek – a túlélőkkel együtt egy lakatlan szigetre vetődnek. A film rengeteg napjainkban népszerű témát feszeget – férfi-női szerepek, kizsákmányoló kapitalizmus, gazdagok élete –, és ezeket nagyon direkten az arcunkba is tolja. Östlung képes kiváló humorú és grandiózusabb, valamint látszatra nyugodt, mégis kínos jeleneteket rendezni, amelyek közül az utóbbiból rengeteg jót találunk a filmben, előbbiből viszont sajnos csak pár igazán szórakoztatót. Emiatt a film számomra egy vígjátéknak túl hosszú, szatírának azonban nem elég mély. Az utolsó, harmadik részre pedig szinte teljesen leül a történet. Így A szomorúság háromszöge csak egy-egy jelenet elejéig tud kiemelkedni a rengeteg hasonló témájú film közül.
Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues, rendező: Edward Berger)
Az elmúlt években megszokottá vált, hogy az Amerikai Filmakadémia egy-egy nem angol nyelvű filmet is jelöl az eddig jellemzően amerikai filmeknek fenntartott kategóriákban. 2018 óta minden évben kapott jelölést egy ilyen film a legfontosabb kategóriában, sőt, az Élősködők 2020-ban első nem amerikai alkotásként el is nyerte a díjat. Ennek a tendenciának a része Erich Maria Remarque világhírű regényén alapuló film is, amely kilenc kategóriában kapott idén jelölést. A film technikai kategóriákban történt kiválasztása teljesen megállja a helyét – az operatőri munka egyszerűen zseniális, ahogy a zene is, továbbá a legjobb nemzetközi filmet is valószínűleg megnyeri –, jelölését a legjobb filmre azonban túlzásnak érzem. Bergernek sikerült ugyan egy olyan alkotást létrehoznia, amely a könyv nélkül is teljes értékű – ez egy nagyon jól megvalósított, újszerű háborúellenes film. Azonban az annyi más háborús remekműhöz (pl. 1917, Dunkirk) képest nem ad semmi újat – sem technikai megvalósításban, sem szemléletben. Így a film egy hatásos, azonban közel sem kihagyhatatlan alkotás.
A Fabelman család (The Fabelmans, rendező: Steven Spielberg)
Jó pár rendező döntött úgy a közelmúltban, hogy feldolgozza gyerekkorát, azonban míg Alfonso Cuarón (Roma), Paul Thomas Anderson (Licorice Pizza) vagy Richard Linklater (Apollo 10/5) nem ragaszkodott a saját fiatalkori énje bemutatásához, csak abba a környezetbe helyezte történetét, addig Steven Spielberg legújabb filmje bevallottan a fiatal rendezőről szól. Így A Fabelman család amellett, hogy megmutatja Spielberg első moziélményét és a kezdeti forgatásait, bevezet minket a rendező családjának konfliktusaiba is. A film tökéletesen szemlélteti a kicsi Spielberg ráébredését arra, hogy a képeknek hatásuk van – akár az igazság megtalálásában segítenek, akár éppen manipulálnak. Továbbá bemutatja, hogy miként romlik meg a szülők kapcsolata, és ez hogyan hat a fiatal rendezőre. A Fabelman család tehát Steven Spielberg felnövéstörténete mellett egy gyönyörű mozihoz intézett szerelmeslevél, ennél többet azonban nem kapunk tőle.
Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All at Once, rendező: Daniel Kwan és Daniel Scheinert)
Egyelőre úgy tűnik, hogy a Daniels rendezőpáros (ahogy nevezik őket) filmjéről gondolja úgy az Akadémia, hogy egyszerre szolgálja ki a nézők igényeit és képvisel magas művészi színvonalat. A történet főszereplője Evelyn, akinek az élete egy hatalmas zűrzavar. Miközben a családi vállalkozást vezeti, gondoskodnia kell idős apjáról, időben be kell nyújtania az adóbevallását, meg kell emésztenie, hogy férje válni akar és hogy a lánya egy másik nőbe szerelmes. Ebben a káoszban bukkan fel a férje egy alternatív idősíkból, hogy közölje vele, az ő feladata megmenteni a multiverzumot. Ahogyan a címből sejthetjük, ebben a filmben tényleg minden van: humor és komoly érzelmi témák, harc és szeretet, izgalmas karakterek és atmoszféra. Mintha a rendezők a mai fiatalság életét szerették volna megjeleníteni. A filmnek egyébként kifejezetten jót tesz ez a pörgés, amit az operatőri munka és a gyors vágások is segítenek, néha viszont szükségünk lenne egy kis megállásra. Így egy Mátrixon alapuló, de teljesen egyedi filmet kapunk, amelyet még sokáig nem fogunk elfelejteni.
A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin, rendező: Martin McDonagh)
Míg rengeteg film és popdal vizsgálja, hogy miért és hogyan érnek véget romantikus kapcsolatok, addig a barátságokról kevesebb szó esik. Ez persze valamennyire érthető, hiszen kevés az olyan barátság, amely drasztikus szakítással végződik. Martin McDonagh legújabb filmjében ezzel szemben egy igenis határozott baráti szakításnak lehetünk szemtanúi, amely azzal az izgalmas rendezői húzással válik még érdekesebbé, hogy a szereplők bemutatása helyett egyből ezzel indítja a filmet. A szakítás oka is egyből kiderül; a művelt Colmot (Brendan Gleeson) végtelenül untatja a nála egyszerűbb és fiatalabb Pádriac (Colin Farell), a férfi ugyanis a hátralévő életét zeneműve befejezésével akarja tölteni. A konfliktust jórészt Pádriac szemszögéből látjuk, azonban McDonagh nem ítélkezik, érhetővé teszi mindkét fél álláspontját, ahogy aztán a helyzet továbbromlásáért is mindketten kárhoztathatóak. A film számos izgalmas, már-már filozófiai kérdést feszeget, például hogy meddig terjed a másik ember iránti felelősségünk, vagy hogy mi a célunk az élettel. Az, hogy boldogok legyünk, vagy hogy valami maradandót alkossunk? Ezek a mindig aktuális kérdések teszik A sziget szellemeit a tavalyi év egyik csúcsteljesítményévé.
Az én győztesem: A sziget szellemei
Azt hiszem, nem kell magamat ismételnem, hogy miért Martin McDonagh filmjét választanám az idei Oscar-díj győztesének. A sziget szellemei a fent említett gondolatokon kívül még olyan sok más réteget tartalmaz, amelyek bemutatására talán egy külön cikk sem lenne elég. A történet párhuzama a szomszédban dúló 1923-as ír polgárháborúval és a menni vagy maradni kérdéskörével még számos elemzést igényelne. Colin Farell és Brendan Gleeson mellett a két mellékszereplő, Kerry Condon és Barry Keoghan is zseniálisan játszik, nem is véletlen, hogy mind a négyüket jelölték Oscarra. A természet csodálatos díszletté formálása pedig az operatőr, Ben Davis tökéletes munkáját dicséri. Végezetül, csak remélni tudom, hogy McDonagh alkotása nyeri el a legjobb film díját, A sziget szellemei azonban már a díjaktól függetlenül is a rendező eddigi legjobb alkotása.
Gábos Marcell (AKG, 10. évf.)
LIKE - értesülj az új cikkekről!
