Mint mindig, ebben az évben is rengeteg diáknak gyűlik meg a baja a felvételivel. Nehéz belegondolni, hogy én már egy egész éve túlestem rajta – úgy emlékszem rá, mintha csak egy pár hete lett volna.

Van az az érzés, amikor már csak túl akarsz esni a dolgokon, és már látod a fényt az alagút végén. Pontosan ilyen a felvételi előtt az utolsó hét. Amikor már jobb esetben minden gyakorlót megcsináltál, és már csak átnézed, amit úgyis tudsz, rosszabb esetben pedig memorizálod azt, amire még van időd. Ilyenkor a maró izgalom már lángol benned. Így éreztem magam én is, nem is beszélve arról, mikor beléptem az épületbe és leültem a kijelölt helyemre.

Annyi feszültséget még életemben nem éreztem, mint akkor, és nemcsak magamon, hanem mindenkin a teremben. Olyan volt, mintha arra vártunk volna, hogy az oroszlánok elé vessenek minket. Viszont számomra az nagyon sokat segített, hogy a felügyelőtanár kedves volt, és tényleg megtett mindent, hogy jobban érezzük magunkat.

Aztán eljött a várva várt pillanat, kiosztották a magyar felvételiket. Azt tudni kell rólam, hogy én nem vagyok valami jó magyarból, így amikor megkaptam a lapot, be kell valljam, kicsit féltem. Bár rengeteget gyakoroltam előtte, mégis vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megtanulni.

Az a negyvenöt perc, mely rendelkezésünkre állt, gyorsan eltelt, és most nem arra gondolok, hogy nem volt elég idő a feladatok megoldására. Miután megírtad, és azután még átnézted, le is telt az idő. Ezután volt egy tizenöt perces szünetünk, mely sokra nem volt elegendő, úgyhogy leginkább felhívtuk a szüleinket, és máris kezdődött is a matek. Én mindig is jobban szerettem ezt a tantárgyat, de a hatodikos matek felvételiben vannak olyan feladatok, amik egy átlagos iskolában nem tananyagok, és máshol kell megtanulnod – én a családommal tanultam meg. A magyarhoz hasonlóan itt is nagyon gyorsan telt az idő. Én általában azzal kezdem, hogy átnézem az egészet, de ez esetben nem akartam időt veszíteni, és egyből nekiestem a feladatoknak, hiszen tudtam, hogy elég lassan számolok. Úgy észleltem, mintha csak pár perc lett volna, de már le is telt az idő. Kifejezetten örültem, hogy a végére értem, és még át is tudtam nézni, viszont volt bennem valami furdaló érzés, hogy vége, és nem tudok már rajta javítani. De hát beadtam a lapom, összeszedtem dolgaimat, majd kimentem.

Sokan szokták mondani, hogy egy kő esett le a szívükről, de nekem egy egész szikla. Olyan energetikusnak éreztem magam, mintha egy maratont készültem volna futni, hiszen túlestem rajta, már nem kell miatta izguljak vagy féljek. Abban a pillanatban nem is érdekelt, hogy jó lesz-e vagy sem, csak az, hogy megtettem mindent, amit tudtam. Az iskola, ahol írtam a felvételit, az egyik leggyorsabb volt javítás szempontjából, tehát nem kellett sokat várnom az eredményeimre. De azért az írásbeli utáni pár nap megpróbáltató volt. Legtöbben ilyenkor megnézik a javítókulcsot, de én egyszerűen nem tudtam magam rávenni erre, mivel akkor megbizonyosodok arról, hogy miket hibáztam, és a remény, hogy kiváló lesz a vizsgám, elszáll. Teltek a napok, és csak erre tudtam gondolni. Aztán végre-valahára megérkeztek az eredményeim.

Tudtam, hogy a pontszámaimmal, amit elértem, egy szóbelire majdnem mindenhova behívnak, belül mégis úgy éreztem, jobban is teljesíthettem volna, és ez fájt. Mentem szóbeliről-szóbelire, és körülnézhettem jobbnál-jobb iskolákba. Végül pedig választottam, hogy hova menjek.

Így visszanézve, jobban nem is dönthettem volna. Nem tudnám máshol elképzelni magam, mint ahol most vagyok. Jó közösségbe kerültem, és végre szeretek iskolába járni, ami azért, belegondolva, nem valami szokványos.

Solomon Márta (AKG, 7. évf.)
a képeken az AKG felvételije és a szerző

LIKE - értesülj az új cikkekről!