Így, a sulis pályafutásom végéhez közeledve (amibe már belegondolni is rossz), visszatérnek a tanulóéveim kezdetéről származó emlékeim. Tíz-, tizenkét éve történt dolgokról beszélhetünk, és ha belevesszük, hogy tizenkét évvel ezelőtt hat éves voltam, jelenleg pedig tizennyolc, azért elég sok változás ment végbe azóta a szervezetemben és a gondolkodásomban is. Egyszóval: felnőttem, és a volt osztálytársaim, iskolatársaim, barátaim, ellenségeim is mind felnőttek. Bár kétségkívül még mindig meglehetősen éretlen és fiatal ember vagyok, azért mégiscsak okosodtam valamit az elmúlt tizenkét évben, és mai szemmel már egészen másként tudok tekinteni az első néhány iskolai évem meghatározó élményeire, ezek között is legfőképpen az engem ért zaklatásra és kiközösítésre.

Tudjuk mindannyian, hogy az iskolai zaklatás létezik. Azt is tudjuk, hogy egészen általános jelenség, rengeteg embert érint, és hogy hiába próbálunk, nem nagyon tudunk mit tenni ellene. Nem akarok most szociológiai vagy pszichológiai tanulmányt írni az egészről, inkább megfogalmaznék néhány érdekes kérdést, amely bennem így, évtizedes távlatból, volt áldozatként felmerül.

De először bemutatnám a helyzetemet. 2009 szeptemberében kezdtem el járni egy általános iskolába, ami a lakóhelyemtől körülbelül hárompercnyi sétára volt, minden szempontból ideálisnak tűnt. Az első napra egészen jól emlékszem, még azt is tudom, hogy milyen pulcsi volt rajtam (sötétkék, virágos – a hűvös szeptember elejei szellők kivédésére). Emlékszem, hogy meg voltam ugyan szeppenve, de nem sírtam, és hogy mennyire izgatott voltam, hogy végre iskolába mehetek. Azt már csak édesapám elmondásából tudom, hogy aznap délután az iskolaudvari homokozóban olyan jól eljátszottam, hogy amikor eljött értem, megkértem, menjen haza és jöjjön vissza egy óra múlva, hadd maradjak még egy kicsit, olyan jól érzem magam. Így is tett. A későbbiek tudatában ez rendkívül ironikusnak látszik, de hát erről persze akkoriban még mit sem sejtettünk.

Azután néhány hét múlva már görcsös tikkelést (kényszeres, ismétlődő izommozgást), idegességet, ingerlékenységet tapasztaltak nálam a szüleim, és hamar ki is derült, mi a baj: az osztálytársaim rosszul bántak velem, csúfoltak, kiközösítettek, nem akartak velem játszani, nem akartak velem foglalkozni. És ez az idő múltával egyre csak rosszabbodott. Az osztályunk közössége egészen egyszerűen borzalmas volt. A csúfolások, bántalmazások nemcsak engem érintettek, de persze csak a saját tapasztalataimról tudok beszámolni. Engem, úgy érzékeltem, szinte mindenki bántott. Ostoba dolgok miatt csúfoltak, kiröhögtek, ha bármit rosszul csináltam, és ami a legrosszabbul érintett, senki nem akart játszani velem. Például volt, hogy az összes lány együtt játszott valamit, mondjuk fogócskát, és én odamentem hozzájuk, hogy vegyenek be a játékba, de visszautasítottak. Volt, hogy azt mondták, csak azzal játszanak, akinek van valamilyen szín, pl. piros a ruháján, aztán ha megmutattam, hogy az én ruhámon is van piros, akkor hirtelen megváltoztatták a színt, mondjuk kékre. Az egyik lány berúgta a szemüvegtokomat, szemüvegestül a szekrény alá, két hétig nem találtam, majd mikor végre előkerült, ő azzal magyarázkodott, hogy igazából éppen csak úgy rugdosott a levegőbe, véletlenszerűen, a szemüvegtokom meg nyilván pont arra járt. Eltörték a műanyag poharamat, amit az osztályteremben tartottam, ellopták az egyik vadonatúj füzetmappámat, ami gyönyörű krémszínű volt, rajta csillogós eprekkel.

Most eléggé ostobának hangzik, hogy ezek miatt éreztem úgy, hogy el van cseszve az életem, de valójában nem is a felületes, ostoba csúfolódások, pohártörések, mappalopások voltak az igazán fájók. Hanem a kiközösítés. Az elszigeteltség. A teljes elutasítás érzése, az, hogy úgy éreztem, itt, az én korosztályomban senki sem szeret, sőt, hogy egyenesen mindenki utál. A szüleimtől, a családomtól addig csak feltétel nélküli szeretetet kaptam, most meg a kortársaimtól leginkább teljes elutasítást.

Leginkább. Nem volt ugyanis mindenki ugyanolyan gonosz hozzám. Volt például egy nagyon aranyos kisfiú, aki, a maga hétéves módján, egészen aranyos romantikus érdeklődést mutatott felém. Például fújdogálta a hajamat, amit valamiért én az udvarlás legmagasabb fokának érzékeltem. Hamarosan összejöttünk és „járni” kezdtünk. Persze hat-hétévesek módjára, tehát leginkább csak ölelkeztünk meg fogtuk egymás kezét, együtt játszottunk, satöbbi. Az osztálytársaink persze ezt nagyon viccesnek és izgalmasnak találták, egy ideig mi voltunk a „két szerelmes pár, mindig együtt jár”. (Ha valaki ezt elkezdte skandálni, a tanár megkérdezte: „Na, féltékeny vagy?” én meg nagyban vigyorogtam. Persze, hogy féltékenyek.) Egy ideig, értsd: körülbelül néhány hétig. Elég homályosak az emlékeim, de mindenesetre nagyon rövid időn belül ez a bizonyos szerelmem, ez a kisfiú, elkezdett megmagyarázhatatlanul bunkón viselkedni. Többé nem akart ölelgetni, simogatni, ha megfogtam a kezét, erősen szorította, elkezdett ő is csúfolni, csúnya dolgokat mondott rám, buzinak nevezett például (nyilvánvalóan nem ismerte a szó jelentését), és úgy általában a legalpáribb módon adta tudtomra, hogy kis románcunknak vége szakadt. Én meg egyszerűen nem értettem, hogy mi történhetett, mit vétettem ellene. Elvégre csak egy reménytelen hatéves romantikus voltam…

Aztán egyszer megint kedvesen jött oda hozzám, és egy gumicukrot tett a kezembe, amit gyanútlanul megettem. Volt szerelmem ezután közölte, hogy volt abban ám ragasztó, festék és szappan is. Kiderült, hogy egy pohár szappanos-festékes-ragasztós vízbe mártott gumicukrot adott át nekem. Ettől rögtön bepánikoltam, és kitaláltam, hogy jaj, meg fogok halni. Nyilván nem így történt, és az egész megint elég nevetségesnek tűnik mai szemmel nézve, de mégiscsak, ha belegondolunk abba, hogy egy hétéves gyerek direkt és előre kitervelt módon olyan dolgot ad egy másik gyereknek, amiről tudja, hogy nem ehető, sőt, mérgező anyagok vannak benne… Én vagyok az egyetlen, akit ez megrémiszt és mindenekfelett rendkívül szomorúvá tesz?

Leginkább annak a tudatában szomorú ez a dolog, hogy ennek a gyereknek nagyon csúnyán, veszekedések és ármánykodások közepette váltak el a szülei még az iskolába kerülése előtt. Még a válás után is folyamatosan veszekedtek, gyűlölték egymást. Egyszer az iskolai farsangon rendeztek olyan jelenetet, hogy a tanároknak kellett lecsillapítani őket. Van valami halvány emlékem a dologról, mintha láttam volna a kisfiút a tanterem előtt ácsorogni, kezében egy csomag gumicukorral, sírva, várva, hogy a szülei befejezzék. Ennek fényében, minimális pszichológiai ismeretekkel megállapítható, hogy miért tette velem azt, amit tett. Újrajátszotta a szülei történetét, velem a középpontban. Ha jól emlékszem, egyszer azt vágta a fejemhez inzultusként: „úgy utállak, mint a szüleim egymást!” Hát, ennél szomorúbb dolgot hétéves gyerek aligha mondhat.

És ezzel nemcsak ez a fiú volt így, hanem az osztály jelentős része. Rengeteg gyereknek váltak el a szülei abban az osztályban, ahová elsőben és másodikban jártam. Az osztályfőnökünk egy karizmatikus negyvenes férfi volt, rossz nyelvek szerint direkt azért vitték hozzá az egyedülálló anyák a gyerekeiket, hogy legalább valamiféle apafigura jelen legyen az életükben (más kérdés, hogy utólag visszanézve elég csapnivaló apafigura volt az a bizonyos osztályfőnök, bár valljuk be, erős volt a verseny). Az elvált, folyamatosan egymás ellen ágáló, áspiskígyó szülők mellett az „apa elment a boltba tejért” családtípus is jelen volt a közösségben. Minden hétfő reggel elmeséltük egymásnak – osztályfőnökünk vezetésével – a hétvégénket. Az egyik fiú folyamatosan grandiózus kalandokról számolt be, amiket az apjával együtt élt át. Például elmentek kardozni, vagy átcsónakáztak Horvátországból Olaszországba… Az nekem csak jóval később esett le, hogy ezeket ő mind kitalálta, és hogy az apja igazából hallani sem akart a saját gyerekei felől. Így most belegondolva ezek a hétfő reggeli élménybeszámolók inkább hasonlítottak érzelmileg sérült gyerekek csoportterápiájára, mint bármi másra…

Így egyértelműen láthatjuk, mi volt a bántalmazók részéről az oka annak, ami velem történt. Hogy az én részemről mi volt az oka, arra is különféle magyarázatok lehetnek. Tény, hogy eléggé különc voltam, tanulásban kicsit fejlettebb is, mint a kortársaim (később „beértek”, és ma már egyáltalán nem vagyok túlfejlődött, sőt sok dologban le vagyok maradva, ez így is van rendjén). Tény, hogy első gyerekként négy évig (öcsém születéséig) csakis felnőttek között nevelkedtem, így a szociális készségeim nem voltak tökéletesek iskolába kerülésem idején. Felmerül tehát a kérdés: kit hibáztathatok? Magamat? Őket? A szüleiket? Az én szüleimet? Szerintem az ember természetes tulajdonsága, hogyha igazságtalanság, bántódás éri, hibást keres, de ebben a helyzetben nehéz megmondani, ki lenne az. Felnőtt fejjel látom, hogy egy gyereket nem igazán lehet hibáztatni azért, amit tesz, még ha rosszat is tesz, fájdalmat is okoz. És azok, akik ezt velem csinálták, kétségkívül gyermekek voltak. Közismert és rendszeresen hangoztatott közhely, hogy a gyermekek mind, természetüktől fogva ártatlanok. Persze ösztönszerűen én is így érzem, hiszen milyen gonoszságot, milyen rosszindulatúságot feltételezhetne bárki is egy imádnivalóan aranyos, pufók arcú, nagy, csillogó szemű hat-, hét-, nyolcévesben?

Pedig közben tudom, és bárki, aki járt már iskolába úgy, hogy ő más volt, mint a többi, hogy különbözött a többségtől, hogy kicsit furcsa volt, kicsit félénk, tudja, hogy iszonyatosan kegyetlenek tudnak lenni azok a 6-7-8 éves gyerekek. Elképesztően. Lehet, hogy nem intuitív, de ahogy az ember növekszik és fejlődik, egyre több lesz benne az empátia, nem egyre kevesebb. A gyerek az őszinte, a gyereknek nincsenek fenntartásai, a gyerek az engedelmeskedik az ösztöneinek és a csoportnyomásnak, még akkor is, ha az rosszra viszi.

Persze, mint minden sértett, dühödt, bántalmazott emberben, bennem is ott van a természetes bosszúvágy, a remény, hogy harmincöt éves koromban, amikor esetleg elmegyek egy osztálytalálkozóra, alkoholistán, két-három válással a hátuk mögött, boldogtalan, szétesett családi életet élő, csapnivaló szülőkként fogom viszontlátni ezeket az embereket, amíg én, biztos családi hátteremnek és a gyerekkoromban átvett pozitív mintáknak köszönhetően boldog házasságban fogok élni, gyermekeimnek mintaanyjaként. De egyrészt semmi sem garantálja, hogy én például sosem fogok elválni (bár a statisztikák szerint mégiscsak kisebb esélyem van rá…), másfelől pedig, ha már a csapnivaló szülőknél tartunk, gondolni kell ezeknek a múltbéli gyerekeknek a jövőbeli gyerekeire is. És ha azokra a jövőbeli gyerekekre és az ő osztálytársaikra, barátaikra, partnereikre gondolok, akkor rá kell jönnöm, hogy semmi mást nem kívánok ezeknek a csúfolódó, piszkálódó, kegyetlen gyerekeknek, mint hogy találják meg életük párját, akivel egészséges és konstruktív kapcsolatot tudnak kialakítani. Éljenek boldog házasságban, gyerekkel vagy gyerek nélkül. Mert Isten ments, hogy ők is folytassák ezt. Isten ments, hogy még egy gyerek úgy nőjön fel, ahogy nekik kellett felnőniük, apa nélkül vagy a szülők gyűlölködése közepette, Isten ments, hogy még egy gyerek azt kapja meg kapcsolati mintául, hogy a szerelem az, amikor bántják egymást, ordibálnak, hadakoznak egymással az emberek. Isten ments, hogy még egy fiú már hétéves korában azt gondolja, hogy a szerelem az, amikor simogatjuk a másikat, aztán rövid időn belül megpróbáljuk megmérgezni.

Ami pedig engem illet, végső soron azt a tanulságot vontam le a történetből, hogy bármennyire is bohém és szabados világban éljünk is, nagyon alaposan át kell gondolni azt, hogy kivel és mikor vállalunk gyereket, és hogy azt a gyereket hogyan s miként fogjuk felnevelni. És itt nemcsak az anyagi biztonságra gondolok. Hogy ne menjünk hozzá olyan férfiakhoz, akikről messziről üvölt, hogy el kell őket kerülni, és főleg ne futó kalandokból vállaljunk gyerekeket, mert annak soha nem lesz jó vége.

Mörk Márta (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!