Nemrég történt meg velem, hogy az iskolai mosdóban, a tükör előtt állva éppen megigazítottam a felkötött hajam, amikor belépett az egyik tanárnő, és a jelenetet látva mosolyogva csak annyit jegyzett meg: „beszélgetsz-e azzal a tükörrel arról, hogy szép vagy?”

Ez így, leírva egy aranyos megjegyzés, és nem gondolom, hogy a tanárnőnek önmagában lett volna más szándéka egy apró bóktól eltekintve, de az ember a hangsúlyból és a környezetből könnyen leveszi, ha egy kis meglegyintés, kritika vegyül egy mondatba. Én úgy éreztem, a tanárnő szavainak második jelentése egy apró figyelmeztetés volt a hiúságommal és a szépség értéktelenségével kapcsolatban.

Bár az is lehet, hogy mindez csak az én fejemben hangzott így, sőt, ez a legvalószínűbb, hiszen lehet, hogy a tanárnő teljesen máshogy értette a mondatot. Pont ezekről a félreértésekről szeretnék röviden monologizálni ebben a személyes cikkben.

A mosdóból sebesen léptem ki, miután elköszöntem, és még sokáig rágódtam magamban ezen az apró mondaton. Azt szeretném, hogy a tanárnő tudja, csak a hajamat fogtam össze, nem a tükörbe bámulva illegettem magam. Azért szeretném ezt, mert azt feltételezem, hogy a tanárnő ezt lenézi, és én nem szeretném, ha a tanárnő lenézne. De az se tetszene, ha a tanárnő azt hinné, hogy én azt gondolom magamról, hogy tökéletes vagyok (mivel egyszer már olyat is mondott nekem – tegyük hozzá, ezt mindig őszinte kedvességgel –, hogy „no lám, Emma, te sem vagy esetleg tökéletes?”). De miért aggódók olyan dolgokon, amikről soha nem is tudhatom, hogy biztosan úgy vannak-e? Miért fontos nekem, hogy a tanárnő intelligensnek és szerénynek ismerjen? Miért zárom ki ezt egy apró mondatból következtetve?

Mindig elképedek azon, hogy az emberek mennyit foglalkoznak azzal, mit gondolnak róluk mások. Miután három bekezdésen át taglalom a fenti incidenst, utána döbbenek le csak saját magamon.

Azt régóta tudom, hogy megosztó ember vagyok. Anyukám is az. De arra csak nemrég jöttem rá, hogy sok embernek félelmetes is. Munkabírásommal, túlzott lelkesedésemmel, higgadt önbizalmammal sok ember nem tud mit kezdeni. Ezért egyáltalán nem hibáztatom őket, a legtöbbször önmagamnak is sok vagyok. De mindeközben sokkal több a hasonlóság bennem és a többi emberben, hiszen ugyanúgy bizonytalan vagyok és sokszor fog el a szorongás.

Mostanában sokszor olyan helyzetbe kerülök, hogy csodálkozva döbbenek rá, az emberek teljesen másmilyennek látnak, mint amilyen vagyok.

Fontos a legelején tisztázni, hogy az engem jól ismerő barátaimra és a családtagjaim véleményére mindig megpróbálok figyelni, és ha ők adnak visszajelzést valamiről, hogy abban javulnom kéne, akkor azon rendszerint megpróbálok változtatni.

De fontos, hogy ne akarjak megfelelni mindenkinek, mert az már ezzel a kevés, majdnem 18 évnyi élettapasztalattal is leesett, hogy bizony nem minden ember fog szeretni.

Néha természetesnek veszem, hogy az emberek tudják, milyen vagyok, mit gondolok, egy-egy mondatot hogy értek. Talán ez a felnövés igazi útja, amikor az ember rádöbben, hogy bizony nem fogja tudni az összes vele találkozót meggyőzni arról, hogy ő jót akar, és bizony, az emberek úgy értékelik az ő személyiségét, ahogy saját maguk szeretnék, de semmiképpen sem úgy, ahogy önmagát látja.

Nagyon szerencsés vagyok, mert fiatal UNICEF nagykövetként és a Milestone Institute MUN Society vezetőjeként sok helyre juthattam el gyerekként. Four Seasons Hotelben rendezett gálafogadás, Oxford Unionban tartott vacsora, az RTL Klub Reggeli műsora, egy Gyermekjogi konferencia a holland nagykövettel, látogatás Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettes asszonynál, egy másik találkozó Czibere Károly államtitkárral. Ez csupa olyan dolog, amelynek jelentősége nem nagy, de egy gyermek számára meghatározó élmény, amely megerősíti abban, hogy ő is fontos része a társadalomnak.

Kicsit betekintést nyerhettem a felnőttek világába ezeken az eseményeken, amiken megilletődve figyeltem, és amik után mindig óriási hálát és szerencsét érezve, motiváltan vetettem bele magam újból a munkába, a tanulásba.

Ezeknek az események a hatására egyáltalán nem gondolom, hogy én különb lennék bármelyik másik budapesti vagy magyarországi gimnazistánál. Viszont abban megerősítettek, hogy sokkal szerencsésebb és jobb a helyzetem a legtöbb diákénál. Azért szeretek beszélni róluk, mert szeretném, hogy minél több gyereknek lehetősége legyen elérni ezeket, szerencsét próbálni, és akár az én példámból motiváltan bízni önmagában. Nem gondolom, hogy bármi nagy dolgot elértem volna, vagy letettem volna valamit már az asztalra, de tény, hogy a tőlem telhetőt mindig megteszem, minden lehetőséget próbálok megragadni és kihozni belőle a legtöbbet. Diákként megbecsülöm, hogy egy jó iskolába járhatok, hogy külön tehetséggondozó programban vehetek részt, és hogy lehetőségem nyílt az UNICEF-fel is együtt dolgozni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincs más dolgom, mint tanulni, és hogy ehhez minden adva van (szeretet, család, anyagi biztonság, étel, tiszta víz, otthon). Ezért tudom, mennyire szerencsés vagyok, és hogy a világon mennyire kevés gyermeknek van ez megadva.

Nemrég értettem meg igazán, mit jelent a mondás, tudd honnan jöttél. Amikor a nagypapám megtudta, hogy a magyar selejtezőn kijutottunk Oxfordba egy vitaversenyre, véletlenül kicsúszott a száján az a kérdés, hogy ugye Emma, ettől még nem leszel beképzelt. Heves tagadásom teljesen őszinte volt, de ezek után sokat gondolkodtam azon, hogy a távoli rokonaim mit gondolhatnak rólam. Tudom, hogy a legtöbbjük büszke rám, és anyukám Facebookján lelkesen követik, mik történnek velem. De azt csak remélem, hogy tudják, hogy attól még ugyanaz az Emma vagyok, aki a nyarait Esztergomban töltötte a nagyinál, és aki cseresznyét evett a fájukról. Egyáltalán nem nézem le őket, nem zavar, ha néha egyszerűen vagy csúnyán beszélnek, és élettapasztalataikat, gondolataikat tisztelem és mindennél többre becsülöm. Nem mellesleg, tőlük, miattuk vagyok az, aki vagyok, hiszen ők a családom, ők neveltek fel és hatottak rám a legnagyobb mértékben.

Néha kicsit elidegenedek a saját korosztályomtól, de összességében nagyon sok hasonló érdeklődésű, motivált gyermekkel ismerkedhettem meg az iskolán kívüli programok során. Az elidegenedést úgy fogalmaznám meg, hogy leginkább az a fura, hogy mit gondolnak rólam, hogy látnak gyakran más diákok. Néha mégis azt gondolom, a legérdekesebb az, hogy a felnőttek hogy viszonyulnak hozzám. Általában nem tudnak hova rakni, vagy törtetőnek vagy tökéletességre igyekvő kényszeres diáknak könyvelnek el, nem jól ismerve. A harmadik és elég népszerű opció a felnőttek rólam való ítélkezése sorában az, hogy „elismerjük az eredményeit, kitűnő tanuló, de akkor társassági élete nincs”. (Ekkor szoktam csak azt gondolni, hogy haha, valamiről azért a tanároknak sem kell tudni.)

Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy legtöbbször pozitív élményem van ezzel kapcsolatban, és jó visszajelzéseket kapok diáktársaimtól, tanáraimtól. A legtöbb felnőtt nagyon támogató, biztató és motiváló. Arra biztatnak, hogy új célokat tűzzek ki magam elé és bízzak a sikeremben. Egy ilyen támogató és tiszteletteljes környezet nélkül nem lennék az, aki vagyok, és nem lennének olyan eredményeim sem, amiken keresztül sok dologra rádöbbenhetek.

Összességében, az emberek gondolkodásán nehéz változtatni, és kérdés, hogy kell-e, de jó dolog, hogy erre már ilyen fiatalon a saját tapasztalataimon keresztül ráébredhetek.

Amit megtanultam, az, hogy mennyire fontos, hogy felnőttként hogy viszonyulunk a fiatalokhoz. Tisztelettel és biztatással, példát mutatva van értelme szerintem a fiatalokkal foglalkozni. Arra biztatva őket, hogy felelősséget vállaljanak, hogy ők is hasonlóan jó, támogató, felelősségteljes vezetők legyenek ebben a pozícióban, ha eljön az idejük.

Itt persze előkerül a sokszor hallott kritikája a millenniumi generációnak, hogy a mai huszonévesek mennyire öntudatosok és mindentudók. Nincs bennük tisztelet és rossz a munkamoráljuk. Nekem is meséltek a szüleim mérgükben erről a „helyzetről” a saját munkahelyeiken. Mégis azt gondolom, ez egy öngerjesztő, elmérgesedett folyamat lesz, ha az idősebbek, a felnőttek nem mutatnak más példát. Adjunk a fiataloknak kihívást, nagy feladatokat, amikhez fel kell nőniük. Ezt csak a saját bőrödön lehet megtapasztalni, megérteni és megtanulni.

Én felnőttként támogatni fogom a fiatalokat. Hangot és bizalmat szeretnék majd adni nekik. A saját eredményeink örökkévalóságát és folytonosságát csak úgy érhetjük el, ha azt nyitottan adjuk tovább a következő generációnak. Szóval, ha az örök élet titkos formuláját keresed, a fiatalok, gyermekek közt kutass.

Somos Emma (AKG, 11. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!