A nyelvi év az AKG egyik legfontosabb különlegessége. A hetediktől tizedikig tartó epochális gimnáziumi képzés lezárulta után egy évig a diákok heti 18 órában a második idegen nyelv (német, spanyol vagy francia) elsajátítására összpontosítják energiájukat. Nyelvórákon kívül még kötelező angol, informatika, testnevelés és média órák tarkítják az órarendet, de a többi iskolai tantárgy tanulását egy évre félreteszik, hogy a második idegen nyelvet minél jobban elsajátíthassák.

2019 szeptemberében a nyelvi évem kezdete volt az utolsó normális iskolakezdésem. Mindössze két éve volt, azonban furcsa módon olyan benyomásom van, mintha legalább 5 év telt volna el azóta. Megfakultak, de meg is szépültek agyamban az első hónapok emlékei. Második idegen nyelvnek a franciát választottam, aminek elsajátításába nagy lendülettel vetettem bele magamat, és szinte azonnal megszerettem. Klisé ugyan, de igaz, hogy egy hosszabb folyamat első pillanataira emlékszünk a legjobban, majd utána összefolynak az emlékek. Én nagyon sokra emlékszem a nyelvi év első napjából, az első franciaórákból. Pontosan tudom, hogy milyen ruha volt rajtam az első napon, és hogy az első órát azzal kezdtük, hogy a tanárnő bemutatkozott, majd megkért, hogy írjunk fel annyi francia szót, amennyit ismerünk. A bonjour, le petit prince, croissant és macaron listázása után megtanultunk franciául bemutatkozni, és megtudtuk, mit jelent az Elle magazin neve. A két magyar franciatanárral eltöltött óra után megérkezett a francia származású anyanyelvi tanárnőnk, aki rögtön az első órán elkezdett franciául beszélni hozzánk, és persze egy szavát sem értettük. Az egész csoportban tízen van tizenegyen együttes erővel sem tudtuk megfejteni, mit akar mondani.

Következő emlékem pedig már az, hogy majdnem mindent értek franciaórán. A magyar és az anyanyelvi tanár beszédét is viszonylag gyorsan megértettem, ahogy az olvasott vagy magnóról, internetről hallgatott szöveg értése is egyre jobban ment. A többiek között változó volt, hogy kinek mennyire ment könnyen a nyelvtanulás, de általánosan elmondható, hogy mindannyian elképesztően gyorsan fejlődtünk. Nem is meglepő, hiszen naponta legalább négy órában tanultunk franciául, és ezzel meg még egy kis plusz otthoni tanulással együtt az emberi agy tényleg csodákra képes.

Szépen lassan kialakult a rendes nyelvi éves rutinom. Reggel bejöttem az iskolába, leültem nyitás előtt a földszinti kisiskolámban, megreggeliztem, kávét ittam, aztán nyitás után felbattyogtam a harmadik emeletre, a miniatűr méretű franciaterembe, ami a rajzterem és az orvosi rendelő közé volt beszorítva, és csak egy fél (!) kör alakú ablaka volt, így mindig nagyon meleg volt. Itt töltöttem a nap első felét, a meglehetősen kis számú csoporttársam társaságában. A francia nem a legnépszerűbb nyelv volt az évfolyamunkon, a némettel ellentétben, amiből, ha jól emlékszem, három csoportot kellett csinálni, mert annyian jelezték, hogy azt szeretnék tanulni. Franciából pedig a szerény tucatnyi létszámmal igazán családias hangulat uralkodott az óráinkon. Lehet, nem a legnépszerűbb nyelv, de aki azt választotta, az tényleg meg is akarta tanulni. Más kérdés, hogy ez a szándék, illetve a motiváció a nyelv elsajátításához mennyire maradt fenn azon év és a következő év során (nem nagyon).

AKG-s francia csoport, 5 évvel ezelőtt

A délelőtti nyelvórai blokk végén tesi, angol, infó vagy média következett – kivéve pénteken, amikor a négy franciaórám után délelőtt tizenkettőkor hazamehettem, ami a legjobb dolog a nyelvi évben. Angolórán elméletileg szintentartó képzésben részesültünk. Én egy TED Talk nevű nézegetős-beszélgetős csoportba kerültem, ahol valójában sok mindenfélét csináltunk, angol nyelvű online ingyenes egyetemi kurzusoktól angol érettségi feladatokig. A beszélgetős feladatoknál mindenkivel előfordult, hogy egy-egy szó vagy kifejezés a második idegen nyelvén jutott az eszébe, nem angolul, ami elég frusztráló, ugyanakkor mégiscsak sikerélményt is ad. Mondjuk nekünk, franciásoknak ebből a szempontból szerencsénk van, hiszen ha az ember angolul francia szavakat kever a beszédébe, nem vetik meg érte, sőt, szofisztikáltnak és műveltnek (na jó, esetleg sznobnak) tartják. Ilyen módon, ha egyszer angolul beszélgetek valakivel, és valamit franciául mondok, ő meg nem érti, lesajnálóan nézhetek rá – szegény, nem tud franciául, ez itt a probléma, nem pedig az, hogy én nem tudok angolul.

A szintén délutánonként tartott médiaórák, amelyeken főként filmekről, filmtörténelemről és reklámokról volt szó, megosztónak számítottak az évfolyamunkon. Néhányan nagyon utálták a médiát és halálra unták magukat rajta, mások elviselhetőnek és ritka alkalmakkor érdekesnek tartották, de azon mindenki fogta a fejét, amikor a tanár az első órán harminc percet magyarázott a Kill Bill egyetlen képkockájáról, és a film elejét tízmásodpercenként megállította, hogy elemezze az esztétikai szimbolizmust és a film mélyebb mondanivalóját, amit az ablaktáblák színéből és a ház tetőcserepeinek formájából tudtunk megállapítani. Engem nem kötött le annyira a médiaóra, de nem is igényelt különösebb intellektuális erőfeszítést, és néha azért beszéltünk érdekes témákról. Kicsit olyan pihenős órának fogtam fel az egészet.

A nyelvi év fontos velejárója még az éves projekt (archaikus szóval: alapvizsga), aminek keretében a diák egy éven keresztül foglalkozik egy önmaga által választott projekttel. Én egy varrós-ruhakészítős projektet választottam, amihez eleinte még nagyon lelkesen, szorgalmasan álltam hozzá. Indokolatlanul nagy mértékben bíztam a saját képességemben és kézügyességemben, konzultáltam a konzulensemmel, és már szeptember elején belevetettem magam a munkába.

2019 ősze volt. Tanulgattam a franciát, gyakoroltam az angolt, néha infóra is tanultam egy keveset, meg a tesiórákat is végigtesiztem úgy-ahogy (a torna sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé), és délután vagy hétvégén foglalkoztam a projektemmel, amiről akkor még el is hittem, hogy időben befejezem, és hogy olyan lesz, amilyennek elterveztem. Hogy be tudok fejezni három vagy négy ruhát év végéig, és büszkén fogom bemutatni őket a közönség előtt, miközben az év során franciául is megtanulok, esetleg már a B2-es nyelvvizsgát is megpróbálom, és a jövőmön is elgondolkozom, hogy mit szeretnék csinálni, és valamiféle döntést is hozok. De nagyon még nem kellett sietnem, még két évem volt hátra a végzős évig, az érettségiig, az egyetemi jelentkezésig. Azt már azért eldöntöttem, hogy azon év végén, májusban előrehozott érettségit teszek infóból és angolból, hogy ezeket már előre letudjam, és ezzel is pluszpontokat tudjak szerezni. Nem volt minden tökéletes, de a jövőm és az iskolai évem többnyire fényesnek ígérkezett.

2019 ősze volt. Az ázsiaiak, valahol messze, Japánban, ők voltak az egyetlenek, akiknek eszükbe jutott kék színű sebészi maszkot hordani a tömegközlekedésen, hogy a szezonális megfázások, influenza és egyéb fertőző betegségek terjedését megállítsák. Amikor hazaértem az iskolából, néha eszembe jutott, hogy kezet mossak, néha nem, és ha igen, többnyire csak összedörzsöltem a kezem egy kis szappannal vagy leöblítettem – miért is kéne ennél többet csinálnom? Fogalmam sem volt, milyen az, amikor valakinek vörösre szárad a keze az antibakteriális szappannal való alapos kézmosástól. Volt a boltokban liszt, élesztő és elég kézfertőtlenítő. Ez utóbbit csak akkor használtuk a családomban, amikor valamilyen nagyon koszos, autópálya melletti pihenőhelyen mentünk vécére, és nem volt szappan. Eszünkbe sem jutott egy boltba, bankba vagy étterembe való belépés után is fertőtleníteni a kezünket.

Legtöbben életünkben nem hallottunk még a Zoom nevű konferenciahívás-alkalmazásról. Fogalmunk sem volt, mit jelent az a social distancing kifejezés. Ha más emberekhez beszéltünk élőben, láttuk az arcukat, beleértve a szájukat is, és eszünkbe sem jutott, hogy ez lehetne másképp. Olyan gyakran találkoztunk a családtagjainkkal és a barátainkkal iskolán kívül, amilyen gyakran kedvünk tartotta. Vígan étkeztünk és iszogattunk a tömegközlekedésen, annak ellenére, hogy ez már akkor is szigorúan tiltva volt (vagy lehet, hogy csak én voltam ilyen kicsapongó szabályszegő, hogy a szendvicsemet, chipsemet, müzliszeletemet rendszeresen a buszon fogyasztottam el). Semmilyen fizikai akadálya nem volt ennek, mint például egy maszk, ami eltakarná a szánkat evés közben. Ilyet, mint már említettem, csak az ázsiaiak meg a paranoiások hordtak. Nem tudtuk még az embereket csoportba sorolni az alapján, sebészi vagy textilmaszkot hordanak-e, mintásat vagy sem, és amikor esznek vagy isznak, az egyik fülükről leakasztják, az álluk alá húzzák vagy pedig teljesen leveszik a maszkot.

Mert 2019 ősze volt, és bármennyire abszurdnak is hat egy két évvel ezelőtti időszakra nosztalgiával visszaemlékezni, én mégis így érzem. Egyrészt a nyelvi év miatt, ami így utólag nézve az egyik legjobb AKG-s év, viszonylag könnyű volt (legalábbis a számomra), és az ember pont elég idős már ahhoz, hogy valamennyire önálló legyen, hogy komolyan vegyék, hogy valamennyire már felnőttnek tekintse magát, de még pont nem áll a nyakán az érettségi, az egyetemi felvételi és a "nagybetűs Életbe" való kilépés fenyegetően közeledő árnya. Másrészt pedig a normális élet miatt, amit akkor, ahogy mindenki más is, kirívóan alulértékeltem, és nem fogtam fel, mennyire fontos és értékelendő dolog is az, ha az ember találkozik a barátaival és láthatja az arcukat. A normális élet miatt, ami most, félek, megint nemsokára el fog tűnni egy időre, és azután ki tudja, hányszor még.

Lehet tehát, hogy furcsa, de én már most enyhe nosztalgiával nézek vissza azokra a régi, szép, naiv időkre, amik mindössze kettő éve voltak, és végzős évem parái és stresszei között gyakran kívánkozom vissza a nyelvi év elejére, hogy bárcsak újrakezdhetném, és végig is csinálhatnám ezt a tök jó AKG-s évet, aminek bizonyára a vége is – évvégi vizsga helyett nyári külföldi csereúttal ­– nagyon jó lett volna. De nem lett, mert mint azt mindannyian tudjuk, 2019 végén, a messzi Kína Hupej tartományában, Vuhan városában…

Mörk Márta (AKG, 12. évf.)

LIKE - értesülj az új cikkekről!